CHELSEA

                                Az első évek

A Chelsea FC-t 1905. március 14-én alapították a stadionnal szemben levő Rising Sun pubban (ma: The Butcher's Hook) a Fulham Road-on. Mivel a stadion London Fulham kerületében volt, a reális csapatnév a Fulham FC lett volna, viszont ez már foglalt volt. Végül a szomszédos kerületről, a Royal Borough of Kensington and Chelsea-ről lett az újonnan alapított klub elnevezve, miután a London FC, Kensington FC és Stamford Bridge FC nevek el lettek utasítva. A Southern Football League-be nem nyertek felvételt a Fulham és a Tottenham Hotspur tiltakozása miatt, viszont nem sokkal később, 1905. május 29-én felvették a klubot az akkori másodvonalba. A Chelsea lett az első csapat, akik lejátszott mérkőzés nélkül kerültek a Football League-be.

A klub első címerén egy nyugdíjas volt látható, amiről aztán a csapat az egyik becenevét is kapta: The Pensioners, azaz a nyugdíjasok. Első felszerelésük kék mez volt fehér nadrággal és sötétkék sportszárral. A kék színt Lord Chelsea lóversenyző ruhája után vették fel. Első bajnoki mérkőzésüket a Stockport County ellen játszották 1905. szeptember 2-án, amit 1–0-ra elveszítettek. Első hazai meccsük egy barátságos mérkőzés volt az élvonalbeli Liverpool ellen, amit 4–0-ra megnyertek.

A skót John Tait Robertson volt a csapat első menedzsere. A Chelsea ezután már más csapatokból is erősítette keretét; olyan játékosok érkeztek, mint a kapus William Foulke, aki FA Kupa-győztes volt korábbi klubjával, a Sheffield United-del, vagy a csatár Jimmy Windridge, aki a Small Heath csapatától igazolt át. A csapat az első szezonja végén a tekintélyes 3. helyen végzett. Robertson 1907 januárjában hagyta ott a Chelsea-t, és ment át a Glossop-hoz. Utódja a menedzseri posztot ideiglenesen átvevő William Lewis lett, aki feljuttatta a csapatot az elsőosztályba. A feljutáshoz nagyban hozzájárult góljaival Windridge és George Hilsdon, aki debütáló mérkőzésén 1906. szeptember 1-jén máris öt gólt szerzett a Glossop ellen, a teljes szezonban pedig 27-ig jutott.^[1] Ő volt a legelső játékos, aki 100 gólt szerzett a csapatnak.

Lewis-t David Calderhead követte, aki az elkövetkező 26 évre, egészen 1933-ig a Chelsea menedzsere lett. A csapat első szezonjai csak kisebb sikereket eredményeztek, és nem volt állandó helyük az elsőosztályban; az 1909–10-es szezonban kiestek, majd 1911–12-ben ismét élvonalbeliek lettek. 1914-ben elérték addigi legjobb eredményüket: a 8. helyet a tabellán. Az 1914–15-ös szezonban utolsó előttiként végeztek, ez volt a legutolsó szezon, mielőtt az első világháború miatt felfüggesztették a labdarúgást Angliában. A csapat normális esetben kiesett volna, de a bajnokság a háború után 20-ról 22 csapatra bővült, így maradhadtak az elsőosztályban.

A változatos sors ellenére a Chelsea az egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapat lett. A kezdeti mérkőzéseikre csak 5-6,000 ember látogatott ki, majd 1906-ban nagypénteken már 67,000 ember előtt játszottak a Manchester United elleni bajnokin, ami akkor egy másodosztályú mérkőzésnél rekordnak számított. 55,000 néző előtt játszották le az első londoni derbit az élvonalban a Woolwich Arsenal ellen, ami szintén rekord volt akkor az elsőosztályban. A Swindon elleni FA Kupa mérkőzést pedig 77,952-en nézték meg 1911. április 13-án.

1915-ben a csapat egészen az FA Kupa döntőjéig vitte, ahol aztán az Old Traffordon 3–0-ra kikaptak a Sheffield Unitedtől. A döntőt Khaki Final-ként is nevezték, mivel sok egyenruhás katona követte a nézők közt a mérkőzést.^[2]

                  A két háború közt (1919-1940)

A két világháború között nem sikerült semmilyen kiírásban sem győzedelmeskednie a Chelsea-nek. Az 1919–20-as volt az első teljes szezon a világháború után, és a Chelsea addigi legsikeresebb idénye. Jack Cock 24 góljának is köszönhetően harmadikként végeztek a bajnokságban, és az FA Kupa elődöntőjébe is bekerültek, ahol azonban az későbbi győztes Aston Villa csapatától kaptak ki 3–1-re, így nem játszhattak a döntőben a Stamford Bridge-en.

A csapat a 1923–24-es idényben ismét kiesett a másodosztályba. A következő 5 évben négyszer végeztek feljutásközeli helyen (1925-ben 5.-ek, 1926-ban 3.-ak, 1927-ben 4.-ek és 1928-ban ismét 3.-ak lettek), végül az 1929–30-as idényben sikerült a feljutás az élvonalba, ahol a következő 32 évben meg is maradtak. A visszajutás örömére a csapat 25,000 fontért vásárolt új játékosokat: a skót támadót, Hughie Gallacher-t (10,000 fontért), Alex Jackson-t és Alec Cheyne-t. Különösen Gallacher számított korszakának egyik legnagyobb tehetségének, korábbi klubjában a Newcastle United-ben 160 mérkőzésen 133 gólt szerzett, és ő volt a csapat kapitánya is, mikor bajnokságot nyertek 1926–27-ben. A Chelsea gólkirálya volt a csapatnál eltöltött négy szezonjának mindegyikében, összesen 81 gólt szerzett, viszont Nyugat-Londonban eltöltött ideje sokszor volt eltiltásokkal tarkítva. Ő és Jackson a híres Wembley Wizards tagjai voltak, vagyis azé a skót válogatotté, akik 1928-ban legyőzték az angol válogatottat 5–1-re a Wembley-ben. Habár a csapat jó néhány találkozón remekelt (6–2-es győzelem a Manchester United ellen, 5–0-s győzelem a Sunderland ellen) a trió nem váltotta be a hozzájuk fűzőtt reményeket, és pár éven belül mindegyikük elhagyta a klubot.

Az FA Kupa volt a legelérhetőbb trófea a Chelsea-nek a 30-as évek elején. 1932-ben a Liverpool és a Sheffield Wednesday ellen fontos győzelmeket szereztek, a Newcastle United elleni elődöntőt viszont nem tudták megnyerni, és így nem jutottak a döntőbe. Calderhead 1933-ban elhagyta a klubot, utódja Leslie Knighton lett. Az edzőváltással együtt a csapat szerencséje is változott: habár olyan játékosok szerepeltek a keretben, mint Tommy Law, Sam Weaver, Syd Bishop, Harry Burgess, Dick Spence és Joe Bambrick, akik mind válogatott labdarúgók is voltak, a Chelsea legmagasabb elért pozíciója a bajnokságban csak a 8. hely volt. 1932–33-ban és 1933–34-ben csupán két pontra voltak a kieséstől, 1938–39-ben pedig csak egy pont mentette meg a csapatot.

A csapat a sikertelenség ellenére is az ország egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapata maradt. 1935. október 12-én az Arsenal elleni mérkőzésre 82,905-en látogattak ki a Stamford Bridge-re, ami ma is klubrekordnak, valamint a második legnagyobb angol bajnokságbeli nézőszámnak számít. Gallacher és Jackson szereplése hazai pályán is 50,000 fő körüli tömegeket vonzott. 1939-ben Knighton lemondott posztjáról, helyére a skót Billy Birrell került, aki korábban a Queens Park Rangers menedzsere volt.

             A háború, és az új rendszer (1940-52)

Birrell röviddel a második világháború kitörése előtt vette át a Chelsea irányítását. Három mérkőzés után az 1939–40-es szezonban a profi labdarúgást felfüggesztették Angliában a háború idejére, ami azt jelentette, hogy a háborús eredményeket nem tekintették hivatalosnak. A Chelsea több helyi kiírásban is versenyzett, és mint a többi klubnál, a háború miatt náluk is kiürült a keret, csupán két olyan játékos maradt a csapatban, akik az 1938–39-es szezonban is játszottak. Így a csapat "vendégjátékosok" sorát játszatta, közülük a legjelentősebb Matt Busby, Walter Winterbottom és Eddie Hapgood. A Chelsea az FA Kupát helyettesítő Football League War Cup-ban is indult, itt játszhatott a csapat először a Wembley-ben. A kiírás során egyszer, 1944-ben veszítettek el döntőt (a Charlton Athletic ellen 1–3-ra), majd egy évvel később, 1945-ben megnyerték a kupát (a Millwall ellen 2–0-ra győztek), több, mint 80,000 néző előtt. Utóbbi mérkőzésen John Harris lett az első Chelsea csapatkapitány, aki trófeát emelhetett fel a Wembley-ben, amit Winston Churchill miniszterelnöktől vett át.

1945 októberében, mikor a háborúnak már majdnem vége volt, az angol futballhatóságok a békebeli játék visszatérésének ünneplésére kerestek valamilyen módot. Ennek a jóakaratú gesztusnak a részeként meghívták a Szovjetunió bajnokát, a Dinamo Moszkvát Angliába, hogy ott hazai csapatokkal, többek közt a Chelsea-vel is játsszanak. A mérkőzésre 1945. november 13-án került sor a Stamford Bridge-en. A Chelsea a megszokottól eltérő vörös mezt viselt. A kezdőrúgás előtt a Dinamo játékosai átadtak egy-egy csokor virágot az ellenfél játékosainak. A Chelsea 2–0-ra vezetett, majd 3–2-re, végül a szovjet csapat kiegyenlített. Az egyenlítőgól lesből született, amit sokak szerint diplomáciai szempontok miatt adott meg George Clark bíró. A mérkőzést több, mint 100,000 néző követte a helyszínen, ezrek jutottak be illegálisan a stadionba. Ez a nézőszám a legmagasabb a Stamford Bridge történetében.

A háborút követően a Chelsea újból költekezni kezdett, és három újabb nagy nevű játékost hozott a Stamford Bridge-re, ezúttal Tommy Lawton, Len Goulden és Tommy Walker volt az új szerzemény mintegy 22,000 fontért. A trió gólokról és szórakoztató játékról is gondoskodott - Lawton az 1946–47-es szezonban 34 bajnokin 26 gólt szerzett - a Chelsea mégis 15. lett az idény végén, és Birrell irányítása alatt sosem sikerült a 13. helynél feljebb végezniük, 1948-ban pedig majdnem kiesett a csapat, mivel 18.-ak lettek. Birrell-el ugyan nem ért el a gárda eredményeket, viszont az ő irányításával alakult ki a Chelsea-nél az utánpótlásképző rendszer, és olyan jeles labdarúgók csatlakoztak a klubhoz, mint a csatár Roy Bentley, akit a Newcastle-tól igazoltak 11,500 fontért 1948-ban, valamint Eric Parsons.

Az 1950-es év kedvezőnek tűnt a csapat számára az FA Kupában. Miután a Manchester Unitedet 2–0-ra győzték le a negyeddöntőben, az elődöntőben a White Hart Lane-en döntetlent játszottak a rivális Arsenal-lal, majd a visszavágón az Ágyúsok győztek 1–0-ra. Egy évvel később ismét megmenekültek a kieséstől, csak a jobb gólkülönbségük miatt sikerült bennmaradniuk. 1952-ben a Chelsea újból az Arsenal-lal találkozott a kupában, az elődöntő első mérkőzésén még 1–1-es döntetlent játszottak egymással a csapatok, majd a visszavágón, mint két évvel korábban, az Arsenal győzedelmeskedett, ezúttal 3–0-ra. Birrell röviddel ezután lemondott.

Ted Drake: Modernizáció és az első bajnoki cím (1952-61)

1952-ben Ted Drake, az egykori Arsenal játékos, és angol válogatott középcsatár lett a menedzser, aki megkezdte a klub modernizációját. Megváltoztatta a klubcímert, kivette a nyugdíjas képét a programfüzetekből, ezzel együtt a csapat beceneve is megváltozott Nyugdíjasokról Kékekre. Ő vezette be először a ma is használt oroszlános címert. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlásra és az edzésekre. Bevezette a labdajátékra összepontosító edzést, ami akkor Angliában szinte teljesen ismeretlen volt. Szakított a klub korábbi elvével, és a sztárigazolások helyett alsóbb osztályokban játszó fiatalokat hozott a csapathoz, így került a Chelsea-hez többek közt Jim Lewis, Frank Blunstone, John McNichol, Derek Saunders, Leslie Stubbs és Peter Sillett. Továbbá arra ösztönözte a szurkolókat, hogy a mérkőzéseken hangosan buzdítsák a csapatot, mivel akkoriban a Chelsea szurkolótábora az ország legcsendesebbjei közé tartozott.

Drake edzői pályafutása a Chelsea-nél kezdetben nem hozott sikereket. Az 1952–53-as idény őszén hét fordulós vereségszéria sújtotta a csapatot, a szezon végén pedig a 19. helyen végeztek, egy pontra a kiesést jelentő 20. helytől. Drake második szezonjában már a 8. helyet sikerült elérniük a bajnokságban, ami nagyban volt köszönhető Roy Bentley 21 góljának.

Majd elérkezett a jubileumi év, a csapat fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte az 1954–55-ös szezonban. A kezdeti vereségek, és a közepes teljesítmény után (novemberben még a 12. helyen álltak) húsvétra feltornázták magukat az első helyre, négy ponttal megelőzve akkori legnagyobb riválisukat, a Wolverhampton Wanderers-t. Az idény végén is megtartották pozíciójukat, és a kezdeti eredménytelenség ellenére történetük óta először bajnoki címet ünnepelhettek - mindezt sztárjátékosok nélkül érték el. A bajnok csapatban a kapus Charlie 'Chic' Thomson, két amatőr játékos, Derek Saunders és Jim Lewis, a középpályás Johnny 'Jock' McNichol, a szélső Eric "Rabbit" Parsons, a balszélső Frank Blunstone, a hátvéd Peter Sillett és a későbbi angol szövetségi kapitány, Ron Greenwood játszott, valamint a klub oszlopos tagjai, a jobbhátvéd Ken Armstrong, a balhátvéd Stan Willemse és a veterán védő John Harris. Az egyedüli "sztár" a csapatban a csapatkapitány, gólkirály és angol válogatott Roy Bentley volt.

A bajnoki cím elnyerésével a csapat -első angol klubként- indulhatott volna az akkor induló Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Már össze is sorsolták őket a svéd bajnok Djurgårdens-szel, mikor a nevezést a Football League és az F.A. visszautasította, mivel a tagok többsége a hazai kupákat tartotta elsőbbrendűnek. A Chelsea így nem indult a kiírásban, helyette szerveztek a csapatnak egy mérkőzést a skót bajnok, az Aberdeen ellen, amit azonban nem nyertek meg.

A következő szezonban nem sikerült újabb bajnoki cím begyűjtése, a csapat a 16. helyen végzett. Az első fordulóban már kikaptak a Bolton Wanderers-től 2–0-ra, a következő hat mérkőzésből is csak egyet tudtak megnyerni. Az 50-es évek utolsó szezonjaiban sorra a középmezőnyben végzett a csapat. Az egyetlen reménysugár a klub saját nevelése, a 18 éves korában profiszerződést kapott Jimmy Greaves volt, aki 1959-ben 33, majd 1960-ban 41 góllal lett a bajnokság gólkirálya. Greaves mellett több tehetséges fiatal is bemutatkozott a csapatban, de a játékuk nem volt annyira hatásos, mint Greaves-é. Ezt a csapatot Drake's Ducklings-nak, vagyis Drake kiskacsáinak nevezték.

Az időszak legfájdalmasabb veresége az FA Kupa harmadik körében, a negyedosztályú Crewe Alexandra ellen elszenvedett vereség volt 1961 januárjában. Greaves 1961 nyarán az AC Milan-hoz igazolt, góljai nélkül a csapat teljesítménye nagy mértékben megromlott.

Drake-et szeptemberben, a Blackpool elleni 4–0-s vereség után meneszették, mikor a Chelsea a tabella utolsó helyén állt. Helyét a 33 éves Tommy Docherty vette át.

                        Felemelkedés (1963-71)

                                       Tommy Docherty

A hatvanas évek elején tehát Tommy Docherty, a klub játékosa vette át a csapat irányítását. Ekkorra már meglátszott az utánpótlás-nevelés eredménye - Docherty több régi játékost is elengedett, helyettük viszont ígéretes, saját nevelésű fiatalokat sorakoztatott fel a felnőttcsapatban: Peter Bonetti, Ron Harris, Barry Bridges, Bobby Tambling, Peter Houseman, és Terry Venables nevét ekkor ismerte meg a közönség.

Docherty kinevezésekor már nem tudta megmenteni csapatát a kieséstől, viszont első teljes szezonjában vissza is kormányozta őket az élvonalba, miután a Chelsea ezüstérmes lett a másodosztályban. A Chelsea már egy új, fiatalokból álló csapattal érkezett vissza az elsőosztályba. A saját nevelésű játékosok mellett a csapat olyan futballistákat igazolt minimális áron, mint a csatár George Graham, a balszélső Eddie McCreadie, vagy a hátvéd Marvin Hinton. Belőlük kovácsolódott össze "Diamonds", vagyis a "Gyémántok", ahogy Docherty nevezte csapatát.

A Chelsea a feljutás után, 1963–64-ben az előkelő 5. helyet szerezte meg. A következő szezonban már a triplázást (bajnokság, FA Kupa, Ligakupa) sem tartották lehetetlennek, ám a három kupából csak a Ligakupát sikerült elhódítaniuk, miután a Leicester City elleni döntő első mérkőzését 3–2-re nyerték meg (a visszavágó 0–0-ra végződött a Filbert Street-en). A győztes harmadik gólt Eddie McCreadie szerezte, miután 70 méteren át vezette a labdát. Az FA Kupában a Liverpool ejtette ki a csapatot egy 2–0-ra elveszített elődöntő után. A Chelsea-nél a vereség után csak fokozódott a feszültség, mikor a bajnokságban márciusban a Manchester United győzte le őket. Docherty a cssapatkapitányt, Venablest okolta, majd a menedzser a Burnley elleni döntő idegenbeli mérkőzés előtt hazaküldött nyolc kulcsjátékost: Venables-t, Graham-et, Bridges-t, Hollins-t, McCreadie-t, Hinton-t, Bert Murray-t és Joe Fascione-t, mert nem tartották be a takarodót a meccs előtti napon. A csapat hátramaradt része, a tartalékok és a tapasztalatlan fiatalok 6–2-es vereséget szenvedtek, így a bajnoki remények elúsztak. Viszont a 3. helyen végeztek, ezzel együtt indulhattak a Vásárvárosok Kupájában.

Az 1965-66-os szezon sem volt túl eredményes. A bajnokságban az ötödik helyet érték csak el, az FA Kupában ismét csak az elődöntőig sikerült eljutniuk, ott a Sheffield Wednesday győzte le a csapatot 2–0-ra. A Vásárvárosok Kupájában a Chelsea kiejtette az AS Roma csapatát - ez többek közt Venables mesterhármasának volt köszönhető -, majd a TSV 1860 Münchent és az AC Milant is. Végül az FC Barcelona állította meg a csapatot az elődöntőben.

Docherty nem volt elégedett ezekkel az eredményekkel, így a csapat kulcsjátékosainak többsége -többek közt Venables, Graham, Bridges, és Murray- más klubokhoz távozott. Ekkor érkezett a Chelsea-hez a skót szélső, Charlie Cooke 72,000 fontért, és az utánpótlásképzőből a felnőtt csapatba kerülő tinédzser, Peter Osgood. Az új szezon októberében, tíz mérkőzés után a csapat veretlenül állt a tabella első helyén, azonban Osgood egy Ligakupa-mérkőzésen eltörte a lábát. Hogy helyettesítse a csapat talán legfontosabb emberét, Docherty klubrekordnak számító 100,000 fontért leigazolta az Aston Villától Tony Hateley-t. Hateley játéka nem illett bele a Chelsea játékstílusába, és a csapat teljesítménye lassan romlani kezdett. A szezon végén a kilencedik helyen végeztek. Az idény fénypontja az FA Kupa döntő volt, az úgynevezett Cockney Cup Final, ahová 52 év után sikerült ismét bekerülniük. A Chelsea 22 éves védője, Ron Harris lett a legfiatalabb csapatkapitány, aki a Wembley-ben irányíthatta csapatát. Az ellenfél a korábbi Chelsea legendákkal, Greaves-szel és Venables-szel felálló Tottenham Hotspur volt. A kupát végül a Spurs nyerte 2–1-re, a Chelsea gólját Tambling szerezte.

Docherty-t szeptemberben menesztették a klubtól, miután a csapat csak kettőt nyert meg első tíz mérkőzéséből. Hateley a Liverpool-hoz távozott, Osgood pedig még nem épült fel teljesen.

                                            Dave Sexton

A Docherty távozása utáni első mérkőzésen a Chelsea 7–0-s vereséget szenvedett a Leeds United ellen. Dave Sexton lett Docherty utódja, aki korábban már dolgozott a klubnál. A csapat magját meghagyta, de a védelmet megerősítette: leszerződtette John Dempsey-t és David Webb-et, majd a csatár Ian Hutchinson-t, és játéklehetőséget adott a gyors középpályásnak, Alan Hudson-nak. A Chelsea a 60-as évek végén az 5. majd a 3. helyet szerezte meg, és ismét bekerült az FA Kupa döntőjébe. Ezúttal a Leeds United, az akkori angol bajnok volt az ellenfél. Az első mérkőzésen április 11-én a Wembley-ben 100 000 néző előtt 2–2 lett az eredmény -a Chelsea-nél Houseman és Hutchinson voltak a gólszerzők, mindkét alkalommal egyenlítőgólt szereztek-, két héttel később, április 29-én a visszavágón az Old Trafford-on már a Chelsea bizonyult jobbnak. Ezen a mérkőzésen 1–0-ról fordítottak, és Osgood majd Webb góljaival megnyerték a kupát.

Az FA Kupa elhódításával a Chelsea indulhatott a KEK-ben. Miután legyőzték az Aris Thessaloniki-t és a CSKA Sofiát, a negyeddöntőbe értek, ahol a Club Brugge csapatával találkoztak. Az első forduló után a belgák utazhattak nyugodtabban a visszavágóra, miután 2–0-s vezetést szereztek. Londonban Osgood egyenlített 2–2-re, majd a hosszabbítás után 4–0-ra nyerték meg a mérkőzést. Az elődöntőben a szintén angol Manchester City-t győzték le, így következhetett a döntő. Az Athénban rendezett finálé első mérkőzése 1971. május 19-én 1–1-re végződött a spanyol Real Madrid ellen, a megismételt döntőt két nappal később azonban már a Chelsea nyerte 2–1-re Dempsey és Osgood találataival (utóbbi játékos már az első mérkőzésen is eredményes volt). A Chelsea indulója, a Blue is the Colour ekkor született, és a leghíresebb angol futballslágerek egyike lett.

                          Nehéz idők (1972-83)

A KEK-győzelmen felbuzdulva a Chelsea vezetői nekiláttak a stadion bővítésének: 60,000 férőhelyesre szerették volna átépíteni. Az East Stand építése az 1973-as olajválsággal egyidőben zajlott, majd sztrájkok, és egyéb késleltető tényezők miatt egyéves késéssel, a tervezettnél 1.3 millió fonttal drágábban készült el. A klub adósságokba hajszolta magát, amiknek a nagysága 1976-ra elérte a 3.4 millió fontot. Ennek eredményeként 1974 augusztusa és 1978 júniusa között a Chelsea egy játékost sem tudott pénzért leigazolni.

A pályán is látszódtak a válság jelei. A KEK 1971–72-es kiírásából a kevésbé ismert Åtvidabergs FF ütötte ki a csapatot az idegenbeli 0–0-t követő hazai 1–1 után, az FA Kupa nyolcaddöntőjében a másodosztályú Leyton Orient győzte le őket 3–2-re 0–2-ről fordítva. Ezután elvesztették az 1972-es Ligakupa döntőjét is a bajnokságban kiesés ellen küzdő Stoke City ellen 2–1-re. A szezon végén a bajnokságban a 7., majd a következő szezonban a 12. helyen végeztek, 1974-ben pedig 17. lett a csapat, egy pontra a kiesést jelentő 18. helytől. Eközben Sexton és három kulcsjátékos - Osgood, Hudson és Baldwin - között az ellenségeskedés egyre nagyobb lett. A trió 1974-ben hagyta ott a klubot, de a csőd miatt több más sztárjátékost is el kellett adni.

Sexton az 1974–75-ös szezon elején távozott, asszisztense, Ron Suart vette át a helyét, de nem tudta megakadályozni a csapat kiesését 1975-ben. Suartot a korábbi hátvéd, Eddie McCreadie váltotta az edzői poszton 1975-ben. Az első másodosztályban eltöltött szezon után a Chelsea megerősödve harcolta ki ismét a feljutást 1976–77-ben. Ebben az időben a csapatot még rutintalan fiatal játékosok alkották, úgy mint Ray Wilkins vagy Steve Finnieston, és még pár veterán a régi sikeres időkből, mint Cooke, Harris és Bonetti. McCreadie nem sokkal ezután egy vita után elhagyta a klubot. Utódja egy újabb korábbi Chelsea-játékos, Ken Shellito lett. Shellito az 1977–78-as szezonban benntartotta az élvonalban a csapatot, annak ellenére, hogy a pénzügyi helyzet továbbra sem engedte sztárjátékosok igazolását. A szezon fénypontja a BEK-győztes Liverpool feletti 4–2-es győzelem volt az FA Kupában. Shellito 1978 végén lemondott, miután a csapat karácsonyig csak három mérkőzést nyert meg, és a tabella alján helyezkedtek el.

A Chelsea irányítását ezután a Tottenham Hotspurrel bajnokságot és kupát nyert csapatkapitány, Danny Blanchflower vette át, de a kiesést már nem tudta megakadályozni; a Chelsea a szezon végén csupán öt bajnoki győzelemmel és 27 vereséggel zárt a tabella alján. Wilkins a klub egyik utolsó sztárjátékosa a Manchester Unitedhez igazolt, 1979 szeptemberében pedig a menedzser Geoff Hurst, az 1966-os világbajnokság döntőjének hőse lett, asszisztense Bobby Gould. Érkezésükkel a Chelsea hirtelen remekelni kezdett, és hosszú ideig a Kékek vezettek a másodosztályban, a szezon végén mégis csak a 4. helyen végeztek, így nem sikerült a feljutás. A következő szezonban a csapat a gólszerzéssel küzdött: utolsó kilenc bajnoki mérkőzésükön nem szereztek gólt, húsz mérkőzésből is csak hármat nyertek meg, az idény végén pedig a 12. helyen végeztek. Ezek után elkerülhetetlen volt Hurst elbocsátása. Brian Mears, a csapat elnöke nem sokkal ezután felmondott (ezzel megszűnt a Mears család 76 éves kapcsolata a klubbal), de még távozása előtt kinevezte edzőnek John Neal-t.

Egy évvel később, 1982-ben a Chelsea már tengernyi adósságok mellett működött, és sokszor már a játékosait is képtelen volt fizetni. Ezen a mélyponton vásárolta meg a klubot mindössze 1 fontért az üzletember és az Oldham Athletic egykori elnöke, Ken Bates, az új menedzser, Neal pedig kisköltségű, de hatékony gárdát állított össze. Az 1981–82-es szezonban a Chelsea ismét 12.-ként végzett, azonban az FA Kupában az aktuális BEK győztes Liverpoolt ejtették ki az ötödik körben, miután 2–0-ra megnyerték a mérkőzést. A negyeddöntőben azonban a rivális Tottenham Hotspur-től szenvedtek vereséget, a Spurs 3–2-re nyerte a mérkőzést, annak ellenére, hogy a Chelsea vezetett Mike Fillery révén.

Az 1982–83-as szezon a Chelsea történetének legrosszabb idényének bizonyult. A remek kezdés után a csapat teljesítménye nagymértékben romlott, kilenc mérkőzésen át nem tudtak győzni, és a közel kerültek a kieséshez. A harmadosztály pedig - a pénzügyi nehézségek miatt - egyet jelentett volna a klub megszűnésével. A szezon utolsó előtti mérkőzésén a szintén kiesés ellen küzdő Bolton Wanderers ellen Clive Walker szerzett döntő fontosságú gólt az utolsó percben, 23 méterről. Az utolsó mérkőzésen pedig elég volt egy döntetlen a Middlesbrough ellen a bennmaradáshoz.

                     Egy új kezdet (1983-89)

1983 nyara fordulópont volt a Chelsea történetében. Neal jó játékosok egész sorával gazdagította a keretet, akik megfordították a klub sorsát. Ekkor érkezett a csapathoz - összesen kevesebb, mint 500,000 fontért - a csatár Kerry Dixon a Reading-től, és David Speedie a Darlington-tól, a szélső Pat Nevin a Clyde-tól, a középpályás Nigel Spackman a Bournemouth-tól és a kapus Eddie Niedzwiecki a Wrexham-től, valamint John Hollins is visszatért, mint játékos-edző. Dixon, Speedie és Nevin rendkívül gólerős hármast alakított ki, három év alatt 200 gólt szereztek együtt. Az "új" Chelsea az 1983–84-es szezont egy 5–0-s, Derby County elleni győzelemmel kezdte, majd 5–3-ra győzték le a Fulham-et, és 4–0-ra Kevin Keegan-nel felálló Newcastle United-et. Dixon 36 gólt szerzett a szezonban, amivel gólkirályi címet szerzett. Az utolsó mérkőzésen idegenben a Grimsby Town ellen a csapat bajnoki címet ünnepelhetett, és öt másodosztályban eltöltött szezon után ismét feljutott az élvonalba.

Az 1984–85-ös idényben egészen a 6. helyig jutottak az elsőosztályban, az FA-kupában pedig az elődöntőig meneteltek, ott azonban a Sunderland ellen mindkét mérkőzést elveszítették. A hazai 3–2-es vereséget a szurkolók és a rendőrök közti összecsapások követték a pályán, majd folytatódtak az utcán is. Neal a szezon végén egészségügyi problémák miatt visszavonult, helyét Hollins vette át. Hollins első szezonjában a Chelsea nagy esélyes volt a bajnoki címre egészen februárig, majd Dixon és Niedzwiecki sérülése miatt hamar lecsúsztak az első helyről. Nélkülük a csapat teljesítménye jelentősen romlott, húsvét táján volt a leglényegesebb a változás. Tíz gólt kaptak két mérkőzésen (a West Ham United-tól négyet, a Queens Park Rangers-től hatot), ami végleg szertefoszlatta bajnoki reményeiket és csak a 6. helyet szerezték meg. Az UEFA-kupa indulás azonban a Heysel-tragédia miatt nem valósult meg, mivel minden angol klubot eltiltottak a nemzetközi kupaszerepléstől, helyette az FA megrendezte a Full Members Cup-ot. Az első kiírást a Chelsea nyerte, miután 5–4-re győzte le a Manchester City-t a Wembley-ben, amiből David Speedie mesterhármassal vette ki a részét.

A következő szezonban a 14. helyen végeztek, és a csapat egysége is romlani kezdett, aminek oka főleg Hollins konfliktusa volt néhány játékossal, különösen Speedie-vel és Spackmannel, akik 1987-ben el is hagyták a klubot. Hollinst nem sokkal ezután, 1988 márciusában elbocsátották, a klub vezetői Bobby Campbellt nevezték ki helyette, de már nem tudta megakadályozni a csapat kiesését; a Middlesbrough elleni elveszített rájátszás után ismét másodosztályúvá vált a csapat. A mérkőzés után a feldühödött Chelsea szurkolók elözönlötték a pályát, mire a szövetség hat mérkőzésre megtiltotta a nézők beengedését a stadionba. A csapat gyorsan visszatalált az élvonalba, habár az első hat mérkőzést nem nyerték meg, a szezon végén 17 ponttal a Manchester City előtt, 99 ponttal lettek a másodosztály bajnokai. Ezt a rekordot csak a 2006-ban a Reading tudta felülmúlni. A Chelsea ezután a bravúros feljutás után folyamatosan az élvonalban szerepel.

                               Premier League

A Chelsea az élvonalban is megtartotta jó formáját, első szezonjukban, 1989–90-ben Bobby Campbell menedzser jobbára sztárjátékosok nélkül az 5. helyre vezette csapatát. Habár az angol klubokra vonatkozó tilalmat feloldották, a csapat nem indulhatott az UEFA-kupában, mivel az egyetlen angol csapatnak biztosított hely az ezüstérmes Aston Villáé lett. Ugyanebben a szezonban második Full Members Cup győzelmüket ünnepelhették, a Wembley-ben tartott döntőben a Middlesbrought győzték le 1–0-ra. Campbell egy évvel később lemondott, a helyét Ian Porterfield vette át, akivel az 1991–92-es szezonban 11. lett a csapat, így elérték, hogy indulhassanak az újonnan alapított Premier League-ben. A Chelsea azóta is a bajnokság tagja, rajtuk kívül csak hat csapat mondhatja el magáról ugyanezt: az Arsenal, az Aston Villa, az Everton, a Liverpool, a Manchester United és a Tottenham Hotspur. Közben csatlakoztak a klub később meghatározó tagjai, Dennis Wise és Andy Townsend; ők voltak a Chelsea első egymillió font értékű játékosai. Porterfield fél év után elhagyta a csapatot, ideiglenesen az 1970-ben a Chelsea-vel FA-kupa-győztes David Webb lett az edző. Őt a szezon végén a 35 éves, korábbi angol válogatott játékos, Glenn Hoddle váltotta, aki játékos-edzőként a Swindon Townnal épp feljutott az élvonalba.

1992-ben Ken Bates nagy harcok árán visszaszerezte a stadion tulajdonjogát. 1994-ben a csapat ismét kupadöntőt játszott, de a Manchester Unitedtól vereséget szenvedett. 1996-ban Ruud Gullit lett a menedzser. Irányítása alatt számos kiváló játékos érkezett, így például Gianfranco Zola is, akit később a klub történetének legjobb játékosává választottak. 1997-ben újabb FA-kupa kiírásban győzedelmeskedett a Chelsea, 1998-ban pedig ismét megnyerte a KEK-et és a Ligakupát, utóbbi kettőt már úgy, hogy a menedzser Gianluca Vialli volt. 2000-ben sikerült egy újabb FA-kupa dö

Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
Chelsea 4ever!!!!!!!!!!!! - © 2008 - 2024 - chelseaforever.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat